Kamélia - Asuka

Asuka

Egy nap darabkája

Megvette a kasszánál a jegyeket, majd pár perc nézelődés után inkább visszaült a padra. Ujjai önkéntelenül is újra és újra visszatértek tincseihez. Már egy hete is van, hogy fodrásznál volt, mégis úgy érezte, még mindig furán csavarodik a vége. Nem zavarták az újdonságok és azt is megszokta, hogy haja egyszerűen kezelhetetlen, alakítani nem igazán lehet, inkább csak regulázni, kemény kényszerítéssel rábírni egy köztes állapotra. Most viszont már napok óta aranyosan kunkorodott és ő nem tudta megszokni ezt a formát. Pedig mondták neki, hogy jól áll. Több, köztük a legfontosabb ember szájából is hallotta, valahogy mégsem tudott megbarátkozni jelenlegi frizurájával. De úgy volt vele, ez is csak idő kérdése. Csőszárú farmernadrágja eltűnt rövid, fekete csizmája szárában és ő hatalmas érdeklődéssel kezdte vizslatni a cipőt. Szerette. Nem csak ő maga, hanem akit várt. Mint ahogy a fekete-fehér kockás sálat is szerette, amit ő pont ezért a nyaka köré tekert. A cipő, a nadrág, az ing, a kabát, a sál, sőt még ami ezek alatt van, mind-mind olyan darab volt, amiről pontosan tudta, nem csak a saját szemének, hanem másénak is kellemes látvány. Szeretett tetszeni. Egy nap felfedezte, hogy mit kell tennie érte, hogy megkapja az áhított bókot, pillantást, hogy bezsebelhessen egyet-egyet abból az alulról felfelé villanó tekintetből, melynek perzselő sugara félreértelmezhetetlenül küldte a jelet, amitől feje búbjától a lába ujjáig megborzongott – akarlak. 

Sokáig csak várt. Felébredt reggel és csak hagyta, hogy történjenek a dolgok, remélve, hogy aznapra is jut neki a férfi figyelméből. Valamilyen úton-módon mindig kapott mind kedveskedő pillanatot, mind forróságot csiholó suttogást, de mikor szépen-lassan tudatosult benne, hogy többet is tehet, hisz az egész kulcsa az ő zsebében lapul, megpróbálta befolyásolni a dolgokat. Eleinte lassan ment, sőt kudarcok tucatjait is begyűjtötte, de kezdeti bátortalan próbálkozásai lassú tempóban ugyan, de meghozták mézédes gyümölcsüket. Apró dolgokkal kezdett. Az első érintésre konkrétan két napot készült. Más az ágyban, forró csókok és nedves sóhajok között markolni egy verejtéktől sikamlós hátat, és más egy szombat délután, neszező halkságban elsétálva mellette csak úgy véletlenszerűen végigcirógatni azt. Kellett a kapcsolatuknak és ezt ő is érezte. Mindig csak vitette magát az árral, engedte, hogy történjenek vele az események. Átadta magát neki, de soha nem ő volt, aki kezdeményezett. Nem szokványosan kezdődött az egész, lépcsőfokok tucatjait ugrották át, mert így hozta a sors. Két ember megismerkedik, talán fellobban a szikra, lassan egy felületes kapcsolat elmélyülhet, randik, hosszú hétvégék, együttélés, házasság. Ő meg pár együtt töltött éjszaka után a férfihoz bútorozott, tette mindezt bútorok nélkül és ott is ragadt. Különös, de mégis jól sült el, nem igaz? A férfi soha nem rótta fel neki ezt a helyzetet, de nem volt ostoba. Tapasztalatlan igen, de nem buta, hogy ne lássa, az egyoldalúság hosszútávon valami halálát fogja okozni és ő ezt nem akarta. Egy valóra vált álom volt a tenyerében és fogalma sem volt, hogy került oda, de tudta, esze ágában sem volt kiengedni a markából. Ezért határozott úgy, hogy megtanul tetszeni, kimutatni az óhaját, de beszélni a vágyairól még mindig nehezére esett. Olyan családból jött, ahol nem volt divat kimondani, ami a szívét nyomta vagy épp lebegtette. Ha mégis megtörtént, fájdalmas volt a jutalom. Bántani lehet kézzel, szavakkal, százféleképpen és őt arra tanították, hogy a gondolatok, amik a fejében születnek haszontalanok, ostobák és nevetségesek, se vége, se hossza agyszövevényeit jobb inkább megtartania magának és bár felnőtt fejjel tudta, ez nem igaz, nehéz volt elszakadni tőle. Igyekezett megváltoztatni saját szemében önnön képmását és talán ez volt az egyik legnehezebb feladata. Elhinni a fülébe sóhajtó férfinak, hogy szépnek látja, mert ameddig nem hitte őszintén, hogy igazat mond, addig saját magát sem volt képes más szemmel nézni. És ez nehéz volt. Végtelenül nehéz. De igyekezett. Minden nappal picit jobban, picit többet és közben észre sem vette, mennyire átváltozott. 

A csúf kis hernyóból a selyemszárnyú, díszes pillangó. Megváltozott. Mint ahogy a szobrász keze formázza az nyers agyagot, úgy alakították őt az eltelt évek. Már nem az a vékonyka kölyök volt, akinek cingárságát leginkább megmosolyogni lehetett, nem az, akinek esetlensége csak szemöldökráncolást eredményezett. Karcsússágával, légiességével idővel megtanult bánni. A hátrányból előnyt kovácsolt. Szeretett úszni és ez meglátszott az alkatán. Szépen formált vállak, erős combok, ruganyos test volt a jutalma. Kellemes formái a benne rejlő feminin kisugárzással olyan elegyet alkottak, amin megakadt az emberek szeme. Hattyúnyak, finom állvonal, élénk, barna szemek. Felfigyeltek rá a nők és nem kevés esetben a férfiak is. De a legfontosabb mégis egyetlen vélemény volt. 

- Hűha. De elgondolkozott valaki. 

Felnézett. A fölötte álló férfi a napszemüvegét feltolta a feje tetejére, ami a hajába süppedt, kellemesen formázva át azt. 

- Szia – mosolygott fel a férfira. – Picit… elkeveredtem. 

- Ó, azok az útvesztők odabenn. Egyszer vigyél el Asuka-landba. Jó? 

A fiú nevetett. 

- Majd hozok belépőt. 

- Nekem csak VIP jegy kell – kacagott, majd fejével indulást vezényelt. – Amíg be nem érünk, csiripelj valamit. Kurvára leszívta az agyam ez a maratoni meeting, de némi infót még képes vagyok befogadni. - A fekete, egyenes szabású, rövid bőrkabát bal zsebéből rágót húzott elő, majd egy apró drazsét előbűvészkedve a vékony csomagból fintorgó rágásba kezdett. – Hol van ebben a nikotin? Lehet, hogy ezt a szart inkább meggyújtani kéne? 

Asuka felállt. Egyetlen mozdulattal ráncmentesítette a farmerját, majd táskáját a vállán átvetve elindult a férfival. 

- Fáradt vagy? – mosolygott és nyilvánosság ide vagy oda, gyengéden végigsimított a férfi karján. 

- Egyszerűbb műveletekre képes vagyok. Járni, beszélni, enni, talán még a kefélés is menne. – Elgondolkozott. – Igen. Menne. A napszemüveget is azért tettem fel, hogy vígan bealudhassak a liftben. 

- Halasszuk a mozit? 

- A nézés sem különösen megerőltető. 

- Biztos? 

A férfi közelebb húzta és ő belekarolt. Szeretett közel lenni hozzá és Seikit sem zavarta még a nyílt utcán sem. 

- Őszinte leszek hozzád, szépségem. Fáradt vagyok, mint a rohadt élet, csodálom, hogy nem húzom a belem magam után. Csak annyit kérek, ha nagyon hangosan horkolnék, bökj oldalba, hogy ne nézzenek rám csúnyán a teremben – nevetett. 

- Nem is horkolsz – mosolygott Asuka. 

- De tervezem elkezdeni. 

- Akkor hagyjuk ezt ma. Nem annyira fontos… 

- Asuka, ne etess már, úgy nézek ki, mint a Tamagochid? 

- Nem. Mumu kisebb, pufibb és ciripel. 

- Mióta mondod már ezt a filmet? Csodálom, hogy még elkaptuk és teremben játsszák, nem pedig a takarítószertárban vetítik egy félnagyképernyős tévén. Szóval vita nincs, megnézzük, csak kelts fel, ha nagyon folyik a nyálam. 

- De nem szeretnék én lenni az, aki miatt megint nem tudsz pihenni és… 

- Hé – fékezett és tett egy fél fordulatot a fiú felé. – Én meg nem akarom, hogy pont rád ne legyen időm. Érzelgés vége. 

- Haza akarok menni. 

- Francokat. Moziba jössz! 

- Várunk még pár hetet és megnézzük az ágyunkból! 

- Úgy érzem, bizarr módon fordult a kockánk. Én kötöm a filmedet a karóhoz, te pedig ágyba akarsz vonszolni. 

- Mondjuk. 

- Csábító. 

A fiú a karjára fogott. 

- Én visszaviszem a jegyeket, te meg várj meg a kijáratnál. 

És megtette. Mosolyogva hátat fordított, majd sietős léptekkel visszaindult a jegypénztárhoz. 

- Zavar, hogy megfúrtam a mozidat. 

A fiú a kezébe adta a csészét. 

- Vigyázz, forró. 

A férfi lábai mellé telepedett, a tálcáról a kezébe vette a saját teáját is. 

- Miért a földre? Miért nem mellém? – nézett a szőnyegen kényelmesen helyezkedő fiúra. 

- Csak. – Fejét Seiki térdének döntötte. – Csak úgy. Jó itt. 

Puszit adott a térdkalácsára a nadrágon keresztül, ezért megsimogatták a haját. 

- Pedig még ki is csípted magad. 

- Nem a mozinak. 

- Nem? 

- Nem. 

- Akkor? – kacagott, majd előre hajolva letette a csészét és beleszuszogott a fiú hajába. – Hm, csak nem hódítani készültél? Pasizni indultál, szépfiú? 

- Dehogy. Én nem csinálok olyat. Férjnél vagyok – lengette meg a kezét, gyűrűje meg-megcsillant a lámpafényben. 

- Ó. Az más. – ajkait ott hagyta a feje búbján. Tincsei közé szuszogott. – Szóval miattam ragyogsz. 

- Ragyogok? – nézett csak úgy át a szobán, nem keresve pontot, csak bele a semmibe 

- Fénylesz Fióka. 

Egy szelet éjszaka

Szerette az elszigetelődésnek ezt a különleges formáját. Asuka kedvelte ezt a helyet és ennek nem titkoltan ez a fajta üldögélési lehetőség volt az egyik - méghozzá méretes - oka. A kétszemélyes bokszok el voltak választva a tánctértől, mintha magán a klubon belül étterem is működne, csak étel nélkül. Fal helyett viszont a sokkal lyukacsosabb elválasztó engedte figyelni a felhőtlenül táncoló tömeget. A sarok volt a kedvence, szeretett rejtőzködni és ott, három oldalról zárva, meg is tehette. Talán rajta kívül nem is volt még egy olyan személy, aki így használta volna fel a kis zugot. Teljesen más céllal álmodták meg, így mondhatni sokkalta perverzebb okok vezérelték a tervezőt. A kör alakú asztalon hosszúkás hangulatvilágítás vöröslött. A lángnyelvet formázó üvegbúra, az oldalán finom bevésésekkel, intim hangulat varázsolásához tökéletes volt, rajzolásra már kevésbé alkalmas. Asuka igyekezett mégis befogni erre a tevékenységre. Ült az asztalnál, kezében ceruza, a vázlatai előtte, az áltűz egészen a füzet gerincéhez húzva pislákolt, míg alig pár méterre vadul dübörgött a zene és vonaglott rá több tucat férfi és néhány ki tudja, mi okból odakeveredett nő. Ő pedig rajzolt. 

Fél kettő felé járt. Az este már elmúlt, de a hajnal még messze volt, táncolni már nem volt kedve, ellenben a vonalakat valahogy megkívánta. Szerette felvázolni a hirtelen gondolatokat. Félt, ha nem készít skiccet, ha csak írásba szedi az ötleteit, később már nem lesz ugyanolyan. Kivételes ügyességgel volt képes kizárni a világot még akkor is, ha az tombolt a nyakszirtjén és tamtammolt a füleiben. Igyekezett a papírra koncentrálni, de a vonalakból lassacskán kirajzolódó alakok között helyet kért valami egészen más. Pontosítva valaki más. 

Felnézett. Fejét picit oldalra döntve átlesett a másik oldalra, fókuszálva az odakint tomboló külvilágra. Numata Seikit nem látta. Még jobban dőlt, hátha betáncol a látóterébe. Nyakának kezdett meglehetősen kényelmetlen lenni az extrém póz, de erőfeszítéseinek meglett a jutalma. A nagy Ő megjelent és mint ahogy azt már vele kapcsolatban megszokhatta, nem volt egyedül. Farmerját tartó koromfekete bőrövébe finoman kampózva karcsú ujjak várakoztak, próbálva közelebb vonni a nevető férfit. Testének finom izmai önkéntelenül mozdultak a zenére, talán maga sem vette észre, hogy ösztönösen táncol. Szaggatott farmerja úgy tapadt rá, hogy minden rezdülését pimasz módon mutatta a nagyérdeműnek, természetes volt, hogy összes ujjára került valaki, aki szeretett volna a ruhája alá jutni. A szorosan tapadó nadrág túl sokat megmutatott. Hogy a vádlija íve szinte tökéletes, combja kemény és feszes, és végül, de nem utolsó sorban, azt is szemérmetlenül a nagyérdemű elé tárta, hogy méretes erekcióval rendelkezik. Asuka mosolygott. Letette a ceruzát és picit odébb csusszant, hogy ne kelljen annyira kitekerednie. Így mindent jobban láthatott. Azt is, ahogy a férfi fejét hátra vetve felnevet, ahogy a személyes terébe engedi az őt felfalni készülő vadidegent, s az utolsó pillanatban kíméletlenül megálljt parancsol, kiutasítva az aurájából az ismeretlent, és ahogy a piros jelzés kigyulladt, ő szabadjára engedte a bennfojtott mély levegő kortyot. 

Sokszor látta már. Azt is, hogy engedi magát becserkészni, azt is, hogy szinte az utolsó pillanatban kacagva kisétál a csapdából, de még mindig görcsbe rándult a gyomra és hevesen kalapált miatta a szíve. Pedig bízott benne. Talán kezdetben csak naivitás volt részéről, az évek viszont a bizonyságot adták neki. Numata Seiki nem az a fajta férfi volt, aki nyög egy béklyót csak azért, hogy a másik ember kedvét keresse. Önként esküdött neki hűséget és ő ezt azzal viszonozta, hogy nem generált szabályokat, nem írt elő betartandó sémákat, azt az egyet kérte tőle, amit önként adott – a hűségét. Ennyit. Persze, hogy zavarták a flörtök, persze, hogy féltékeny volt minden másnak adott mosolyért. De nem kétszer kapott már rá tanúbizonyságot, hogy egy kósza flört csak csacska játék, pillanatnyi robbanás, egy kis fűszer, hogy érezze, még mindig azt kaphatná meg magának, akit csak akar és amikor akarná, de a lényeg... hogy valójában teste-lelke egy emberé. Megszokta, hogy hagyja Seikit játszani. Néhanap ő is megtette, bár ha ilyesfajta taktikákhoz folyamodott, annak sokkal inkább volt az oka Numata Seiki, mintsem ő maga és a saját szükségletei. Néha vágyott rá, hogy féltékenységet csiholjon, hogy picit mutasson belőle, hogy óvandó kincs, másnak is kellhet, vigyázzon rá. Bár erre nem kellett felhívnia a figyelmet. Feltűnt neki, hogy egy ideje jobban féltik, mint tették azt reménytelen kapcsolatkájuk hajnalán, mikor mindketten úgy voltak ezzel: na, nézzük, mit hoz ez a képtelen történet. Mégis lett belőle valami – közös élet, hitvesi ágy, házasság, kettős karrier, keresztgyerek, holtukiglan, jóban-rosszban és minden, ami kifejezetten mesébe kívánandó elem. Persze voltak kevésbé romantikus, sokkal mocskosabb tartozékai is ennek a frigynek, de hát az olyasmit nem illik említeni a nagy idillek elemeinek leltározásakor. 

Rájött, hogy tartsa meg Numata Seikit és ha már kezében volt a recept, akkor élt is vele. Magához láncolta pusztán azzal, hogy elengedte. Kézenfekvő, túl egyszerű, de működött. 

Összecsukta a füzetét, benne hagyva a tompult ceruzát és mikor a férfi megjelent a bokszban, ő lágy mozdulattal tüntette el a mellette pihenő táskába a vázlatait. 

- Szia, hónap dolgozója. – Numata Seiki nevetett, két kézzel saját hajába túrva igazította hátra nedves tincseit. – Hiába próbálod rejtegetni. Látom amit látok. 

Jóízű, rekedtes nevetése nem maradt válasz nélkül. Asuka tettenérése tényét szintúgy megnevette, mint lebuktatója. 

- Tudod, ha szeretném a maximumot kihozni magamból, hogy büszke lehess rám, akkor a sok is kevés, még annál is több kell. 

- Te gyönyörű stréber, te. – Másfél csusszanó, óvatos ritmust is rejtő lépéssel már előtte is termett, egészen közel ahhoz, hogy a hajába engedje az ujjait, hogy megsimogassa a kócos frizurát. Csak egy érzés volt, amiért hátrafordult, maga a tudat, hogy nézik. Nem tévedett. Nemrégiben leépített táncpartnere álldogált pár méterrel arrébb egy nagy oszlopnak támasztva, fél szemmel őt lesve. – Nézd csak – súgta hajolva az előtte ülő fiúnak – ráhajtottak a pasidra, bébi – bökött finoman szemöldökével a vendég irányába. – Mit kívánsz tenni ez ellen? 

Asuka felfelé nézett rá, majd gondolva egyet kikukkantott az árnyékából, hogy egy gyorsat pislogjon a lépre ment másik hímen is. 

- Lógatod a kukacod a vízbe, de ha kapásod van, akkor meg le vagy döbbenve? 

- Ha látnád, mi van a gatyámban, önként fogalmaznád át a kérdést. 

Megtette. Szemérmetlen neveltetésének hála már nem hozta zavarba az ilyesmi. Slicc le és valóban érezte, hol is kellene fogalmazásbeli változtatást eszközölnie. 

- Itt semmi nem lóg. Nem kellene ezen most megsértődnöm? 

Seiki megvillantotta a szemeit, kissé lehajolva a fiú feje búbjára cuppantott. 

- Nem mindegy neked, ki fújta fel? Te viszed pancsolni a vízbe. 

Tarkójánál fogva az ölére húzta a szemét forgató Asukát. 

A lakásba érve, ahogy az ajtó becsapódott mögöttük, Asuka máris a falon találta magát. 

- De jó kedved van – jegyezte meg enyhe éllel, a hozzá simuló forró test súlyától rekedtes ízzel. - Ha jól érzem, még a... nadrágodban is csápolnak. Már megint. Újra. 

- Áll a farkam – összegezte nevetve Seiki. 

- Tudom. Én is ezt mondtam, csak picit másképp. 

- Én meg egyenesen kimondtam. 

- Te mindig mindent kimondasz. 

- Csak amit akarok, hogy tudjanak, most például te. 

- Néha izgalmasabb, ha... – el-elakadt a hangja - rávezetéssel közölnek valamit, mintha csak úgy durr bele odamondják. 

- Na, most tévedsz és be is fogom bizonyítani, hogy az, hogy kimondom, amit akarok, sokkal jobban felhúz majd, mintha csak szépen, finomkodva megpróbállak rávezetni. 

- Nem hiszem. 

Seiki mosolygott. Csípőjével továbbra is finoman körözve játszott Asuka ölén. Fülére hajolt, egy óvatos mozdulattal elsöpörte a tépett fekete frizurát, majd enyhe érdes ízzel belebongta a formás fülkagylóba. 

- Tudod, miért állok, mint a cövek? 

- Mert a vér... 

- Ne húzd ki a gyufát. 

- Mert buliztál, dolgozik az adrenalin és a koktélok, sok szép pasi és szép nő nézegetett meg magának téged és azt a pólómat vettem fel, ami a köldökömig ki van vágva... Azt hiszem, úgy ezek összessége lehet az ok. - Nem próbálta megjátszani, hogy higgadt. A hangja remegett, el-elcsuklott, de nem bánta. Szerette megmutatni, hogy majd megőrül érte. - Vagy... van még valami? 

- Van - nevetett Seiki, nyelvével lassan játszva az apró fülcimpával. – És most bebizonyítom az igazamat – kacagott. - Mert ne mondd nekem azt, hogy nem fut ki a vér azokból a formás lábaidból, ha belebúgom a füledbe… – Megnedvesítette az ajkait, nyelve hegyével megízlelte a fiú bőrének mámorítóan sós ízét. – Egész este a farkad járt a fejemben. Az a szép, kemény farkad. Azt akarom, hogy megdugj, Asuka. - Tényleg megremegett bele a lába. - És mennyivel jobban állunk így, mintha túl vagyunk negyven percnyi ciróka-marókán, ami alatt megpróbáltalak volna rákormányozni, hogy mit és hova akarok. Nem igaz? 

Otthagyta az addig gyötörve szeretgetett fülecskét és a fiú szájára kapott. Asuka a meglepettségtől kis híján félre nyelte azt a légkortyot, aztán mégis a csókba mart. Szerette, ahogy csókolt. A szája ízét , amit most az alkohol fanyar aromája és a cigaretta kesernyés füstje színezett át. Így is imádta. 

- Én… 

- Nincs én, nincs de, semmi sincs – közölte halkan és megdöbbentő komolysággal, homlokát párjáénak támasztva Sei. – Mondjam érthetőbben? Átfogalmazzam? 

Asuka reszketett, Seiki hüvelykujja az alsó ajkát dörzsölte. 

- Azt hiszem… ennél tisztábban nem lehet. 

- Ne kételkedj bennem, bármire képes vagyok. 

- Tudom, én… tudom. 

A klasszikus rosszfiú. Óvakodni kellene tőle, mint a tűztől, mégis jobban vonzza az ártatlan lelket, mint bármi más. A szájából a nyers szavak nem lepték meg. Szókimondásával együtt imádta, belereszketett már a gondolatba is. 

- Akarom a farkadat. – Úgy kezdte kóstolgatni a száját, mintha épp felfalni készülne. – Azt a gyönyörű, kemény farkadat. 

Belebódult a csókba, a szavakba, a saját túl élénk fantáziájába. Minden erejére szüksége volt egyetlen kurta gondolathoz is. 

- Részeg vagy… 

- De korántsem annyira, mint amennyire te gondolod. 

- Miért pont most? 

- Miért ne? Nem bírok tovább várni. – Összekoccantak a fogaik a hirtelen csók nyomán. – Vagy csak nem akarok. 

Nem voltak köztük tabuk. Kevesen mondhatják el magukról, még egy házasságban is. De amióta világ volt a világ, Numata Seiki ha megkívánt valamit, megmondta és Asuka először saját magát kényszerítve a tempó felvételére, majd rákapva ennek a nyíltságnak a különlegesen pikáns ízére, szép lassan hozzácsiszolódott. Éppen ezért a szoba négy fala már mindent látott, amit csak egy hálószoba láthatott. Mocskos kis titkokat őrzött szerelmük szentélye, égen és földön már nem történhetett olyasmi, amin elpirulhatott volna ez az intim kuckó. A bujaság birodalma volt. Így volt tökéletlenül tökéletes. 

A karcsú fiú leült a puha fotelba. Bal kezét a karfán pihentette, jobbjával – bár jómaga észre sem vette – a száját takarta. Maga elé meredve megpróbálta elérni, hogy ne arra gondoljon, mit tud elrontani ebben a számára harmatfriss és még annál is váratlanabb helyzetben. Önmagának is sután hangzott, mégis teljesen igaz volt a gondolat, ami nyomasztotta – soha nem állt még a tükörnek ezen az oldalán. Évek voltak a hátuk mögött. Hosszú, sokszor szenvedélyes és viharos, lágy és simogató, néha pedig egyszerűen csak hömpölygő idő. És ő élvezte vele megélni minden percét. A bölcsebbek, akiknek tapasztalatokból már többet adott az élet, sokszor mondták neki, hullámvölgyek vannak és bár nehéz belőlük az emelkedőnek iramodni, ha az ember újra teljes gőzzel felfelé veszi az irányt, akkor ismét minden rendbe jön. De ő nem ismerte a lejtőt. Semmi nem állandó, néha megtalálták őket a csöndesebb időszakok. Magában így nevezte, mikor kicsit rájuk telepedett az élet. Őt a közelgő határidők tartották a markukban, nem hiába, a lapzárta nagy úr, Seikit pedig posztja látta el elképzelhetetlen mennyiségű papír- és egyéb munkákkal. De ezeken a „csöndes” állomásokon sem érezte, hogy rossz vágányon haladnának. Kicsit kevesebbet láthatták egymást, a kötelezettségek megrágtak, elcsippentettek olyan pillanatokat, amiket együtt szerettek tölteni. Ritkábban tértek nyugovóra egyszerre vagy ébredtek egymás mellett, nem voltak közös reggelik, még kevésbé együtt elfogyasztott vacsorák. Kevesebb jutott a másik hangjából is. Ezért hívta így, ha saját fejében forgatta a gondolatot. Csöndesnek igen, de lejtőnek semmiképp sem. 

Hogy Seiki mióta támasztotta az ajtófélfát, nem tudta, de arra emelte fel a fejét, hogy ott állt és őt nézte. 

- Elkalandoztál Asuka-land útvesztőiben? – mosolygott derekán egy szál hófehér fürdőlepedővel. A haja a zuhanytól kissé nedvesen omlott a vállára, a vízcseppektől még kavargóbban. Krémszínű bőrének egzotikus tónusa azért kiáltott, hogy lecsókolják róla az ott maradt nedves pettyeket. 

- Kicsit – vallotta be Asuka, hangjában csak árnyalatnyi szégyenkezéssel. Tudta, hogy túl sokszor ábrándozik el, mégsem tudott leszokni róla. 

- Mire gondolsz? 

- Az járt a fejemben, hogy mostanában többször előfordul, hogy sűrűk a napjaink, de szeretek veled élni. 

Ez így volt. Egyenes és őszinte. Seiki megkérdezte és ő megmondta. 

- Ez egy vallomás – sóhajtott fel Numata Seiki. Mosolya egyszerre volt pimasz, incselkedő és különös módon gyengéd. – Vallomás és ez romantikát feltételez. A romantika gyertyát hoz és susorgó bolondságokat, óvatos érintéseket, vigyázó mozdulatokat, tudod mit lesz ebből? 

- Fogalmam sincs. 

- Szeretkezés. Ahh. Az a klasszikus, érzéki, lágy. Lányregénybe illő, sőt, túlmisztifikált. El is érzékenyültem. Ez a te hibád. De ha úgy akarod csinálni, nekem az is jó – lökte el magát az ajtókerettől. – Uh, már bizsergek is. 

- Mit is ittál egyébként? És abból mennyit is? 

A férfi félúton elengedte a derekán tartott törölközőt és az a földre hullott. Szinte lubickolt abban a vágyterhes pillantásban, amivel Asuka simogatta végig pőre vonalait. 

- Még jobb kérdés az, hogy „és te miért nem ittál legalább annyit belőle”? – kacagott s ahogy a fiú elé ért, gyors mozdulattal húzta fel magához. Az a karjába simult. Annyira könnyen idomult a testéhez, mintha az ő vonalaihoz alkották volna. Nem számított, hogy az egyikük csupasz volt, míg a másik talpig felöltözve várakozott. - Akarsz engem, Fióka. – Asuka karcsú ujjai szégyenlősen pihentek meg az előtte álló férfi derekán. - Úgy akarsz, hogy majd beledöglesz, akkor meg miért játsszuk ezt? – A pír szétszaladt az arcán, fehér bőrén akár egy karmazsin ösvény, nyakán is lefutott és Seikinek ettől csak pimasz vigyoroghatnékja támadt. – Tévedek? 

- Nem – válaszolta motyogva. 

- Ssz… De jó hallani az ilyesmit. 

- De kétségeim vannak – jelentette be, mikor leoldották róla a nadrágját. A másik nem osztotta az aggodalmát. 

- Felesleges. 

- Olyasvalamit szeretnél tőlem… 

Sőt, még ki is nevették. 

- Nem szeretnék, akarok és mindenből van első. 

Ezzel a bölcs útravalóval taszították a méretes ágy hideg párnái közé. 

Sokáig küzdött saját magával, mire elfogadta a szerepét. Nem volt ostoba, és bár sokszor nagyon egyszerű helyzetek a végletekig össze tudták zavarni, átlátta az életét. Nem értette, miért pont ő. Ahogy a férfi ott feküdt előtte, még most, évek múlva is visszatért a kérdés, ha nem is többre, mint egyetlen röpke pillanatra. Annyira tökéletesnek látta. Józan ésszel tudta, hogy nem az, de sosem volt képes kitörölni a fejéből, mikor ott, édesapja üzletében a pult mögött álldogálva, életében először meglátta a férfit, azt gondolta, egyszerűen tökéletes. Az ágynemű hamuszürke színén fekete haja csak úgy gomolygott, tincsei mintha önálló életre keltek volna, zabolátlan éjsűrű táncot jártak az arca körül. A szemei mandula formája sötétgesztenyeszín íriszt őrzött, még negyven évesen is ugyanazzal a szemtelen fénnyel, mint kamaszkorában. Dús, fekete szempillája egy bizonyos szögből nézve már-már szürreális volt, mélyen kunkorodott felfelé, sok nő még ragasztani sem képes hasonlót. Hibátlan mosoly, fodros ajkai szabályos, hófehér fogakat bújtattak. Széles vállak, vékony derék, izmos combok. Gyönyörűen munkált homokóra alakja szolid és szálkás, amit még a ruha is sejtet, ha akarja, ha nem. És Asuka, aki mindig szürke egérke volt még a saját szemében is, még soha nem látott szebb jelenést. Pedig a csenevész kis bimbó már rég kinyílt. Igazi virág lett belőle. Lágy szirmokkal, bódító illattal. A nők kitüntették a figyelmükkel, különleges vonásai a másik nemet sem hagyták hidegen. A férfiak is megnézték, sőt a bátrabbja még azt is megengedte magának, hogy bókoljon a fiatal művésznek. Mégis, most is, évek múlva is csak így tudott hozzáérni. Tökéletesként saját tökéletlensége tükrében. Elmerülni a kényeztetésében luxus játék volt, szerette a végletekig nyújtani. Az ízét mindig kívánta, az illatát néha úgy is az orrában érezte, hogy a férfi a közelben sem járt. Neki magának legalább akkora gyönyört adott, ha hozzáérhetett, mint a férfinak az odafigyelő mozdulatok. 

- Gyere már. 

A fiú csípőjére markolt, határozott mozdulattal húzta maga felé. 

- Várj. Szerettem volna… 

Nyelve összeakadt, gondolatain hatalmas csomó feszült. 

- Mit? – A szavába csókolt. Finom harapásokkal türelmetlenül ízlelgette Asuka száját, belekóstolva a szavakba. – Mit szerettél volna? 

- Ne nevess ki – kérte bizonytalanul. 

- Nem foglak. 

- Kiélvezni a pillanatot. 

Seiki is ezt tette. Élvezettel falta a fiú tekintetét, az érintéseit. Lágyan kormányozta, néha sürgetve előre, néha csak hagyva, hogy a saját tempójában haladjon oda, amit ő valójában akart. 

Egy hirtelen mozdulat volt. Asuka szinte tátott szájjal nézte, ahogy az alatta fekvő test finom izmai megfeszülnek. Érezte Seiki körmeit a bőrébe vájni, ahogy a két tenyér a fenekére markolt, még közelebb húzva. Asuka tüdejéből szaggatottan távozott a levegő. 

- Nehogy. – A férfi hangja rekedt volt. – Ne merészeld. - Játékosan csengő, mély, érces nevetés távozott a torkából. Bohókásan dorgáló, de karcos szavai vágytompán szóltak. A szeme csukva volt, fogai élvezettel harapták be saját alsó ajkát. Izmai kinyújtóztak, teste finoman homorú ívbe hajlott a fiú alatt. Ismerte Asukát, a testét. Tudott olvasni a jeleiből, értette néma szavait. Kezei lassan felcsúsztak a fiú derekára, majd onnan a hátára vándoroltak. A lapockájára simult az érintés, úgy húzta magára. A fülébe suttogott, miközben jobb kezének hosszú ujjai már a fekete tincseket simogatták. – Mély levegő. Gondolj… másra. 

- Nem megy – Asuka kínkacagást hallatott, miközben összeszorított fogakkal megpróbált nem elélvezni. 

- Dehogynem. 

- Én most… csak… csak rád tudok gondolni. 

Próbálta nem elengedni a tekintetét, de szemhéja le-lecsukódott. Hangja elakadt, dadogott, a gondolatain ragadós máz terült szét. 

- Csak ürítsd ki a fejed és… 

A férfi próbált minél kisebb felületen hozzáérni, igyekezett Asuka testétől elvonni az ingert, hátha nyer akár csak pár pillanatot. 

- Nekem most csak… te vagy a fejemben, nekem… mozognom… kell. 

- Ne – próbálta mozdulatlanul tartani. – Ez még nem elég. 

- Sajnálom… 

- Asuka, csak… 

- Sajnálom… 

Kétségbeesetten feszítette előre a csípőjét és egy fojtott nyögés kíséretében elélvezett. A szíve kalimpált, vére hangosan zakatolt a fülében. Ernyedten dőlt előre, fél arcát tenyerébe temetve feküdt a férfin. Ő még mindig a haját cirógatta, sokkal puhábban és játékosabban, mint alig fél perce tette. Bár alul volt, ő tartotta karjaiban Asukát. 

- Jól van – súgta rekedten a kócos fekete tincsek közé. 

- A francba. – Asuka torkát fojtogatta a csalódottság ott termett ragacsos gombóca. – A francba… 

- Csss. 

Adtak egymásnak fél percet. Seiki lábfeje cirókálta a vádliját, a fiú arcát a párnába hajtotta a férfi válla felett, nem mozdult. 

- Tudod, mi lenne kurvára romantikus? 

Kissé rozsdásan vágott a szoba csendjébe, Asuka legnagyobb értetlenségére. 

- Mi? – kérdezte kurtán. 

- Most, hogy így neked adtam a szüzességemet, mondhatnál nekem valami szépet. 

Asuka arckifejezése enyhe szkepticizmust tükrözött. Hallott ő már arról a bizonyosról, de tudta, elvesztésének vajmi kevés köze van ehhez az általa művelt szerencsétlenkedéshez. A keserű gondolat tovareppent, beletörődő mosoly maradt helyette. 

- Szeretlek. – Válaszához belecsókolt a férfi verejtéktől nyirkos vállgödrébe. 

- Nem erre gondoltam – simogatták meg a fejét, mint a hülyegyerekeknek egy félresikerült, de lelkesen leírt matekházi jutalmaként. - Milyen érzés, Asuka? – A fiú csapzott fürtjei cirógatták Seiki kiszáradt ajkait, csiklandozták az orrát. - Tudod, régen hallottam ilyesmit. Meséld el nekem – ujjai közé fogta a fiú állát, hogy kicsit elbiccentse a fejét és a fülébe suttoghasson - milyen érzés bennem? 

Asuka mély levegőt vett. Teste remegett. Az alatta fekvő férfi sima ütemben vette a levegőt, szavai is nyugodtan szóltak, míg ő maga alig tudott összerakni pár egyszerű szót. De ha kérdezik, ő felel. Mindig felel. 

- Tűzforró. 

- Forró? – ismételte susogva a fülébe, meg-megérintve nyelve hegyével. Meleg tenyere a fiú tarkójára csúszott, ujjai onnan a hajába szaladtak. 

- Olyan forró... – Alig hallhatóan zizegte a választ. 

- Milyen még? 

- Nedves. – A férfi közben komótosan kóstolni kezdte a fülcimpáját és így nem volt annyira egyszerű. – Úgy… szorítottál, mintha… magadba akarnál szippantani. 

- Tovább… 

- Elevenen felfalni… 

- És imádtad. 

- Igen… 

- Tudod, én mit érzek? 

- Mit? 

- Téged. – Combjai szorosabb satuba feszültek a fiú körül. – Azt, hogy alig sültél el, megint kőkemény vagy, holott nem csinálok semmit, csak szövegelek a füledbe. 

- Numata-san… 

- De ezt most nem adom – kacagott két apró csók között. – Kellesz, Fióka. Értsd, amit mondok. Kellesz nekem. 

Volt egy pillanat. Talán a vihar előtti csend tovatűnő másodperce, mielőtt Asuka csípője megindult. Csak a két ritmustalan légvét hangjai akadtak egymásba. Az első óvatos mozdulattal hátrált, majd lökött és határozott hullámmal tövig elmerült benne. A férfi feje hátranyaklott a párnán. Nyaka megfeszült, egy vastag, kékes ér lüktetve rajzolódott ki, majdnem az ádámcsutkája mellett. Ajkai szétnyíltak, szemöldöke ráncba szaladt. 

Asuka homlokát Seiki kulcscsontjának támasztotta, háta görbe vonalat mutatott, mindkét karcsú kezével a derekára fogott, hosszú ujjai Sei bőrének préselődtek, körmei belevájtak. Újra előre nyomult, mélyen és hirtelen. 

Seiki tüdejében bennrekedt a levegőkorty. Elfojtott nyögésként szakadt elő. Kezeivel hirtelen elengedte a fiút, hátra mart, rámarkolt az ágy fémkeretére, a támlát szorítva, lélegzet-visszafojtva várta a következő impulzust. 

Az apró repedések mentén egyszer csak átszakadt a gát és általa elszabadult a folyó. 

Arcát a férfi nyakába fúrta, kezeivel annak derekát fogta és tartotta ellen saját heves és határozott lökéseinek. Az ágy keservesen zakatolt. Sírva csapódott a falnak, Seiki ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a támla szélét, szinte a csontjai fájtak bele. Mindig annyira könnyedén beszélt. A nyelve és saját szenvedélye soha nem voltak az ellenségei, de most képtelen volt rá. Ajkai közül csak torz hangjegyek szakadtak elő, egyre hangosabb és egyre érthetetlenebb. 

- Így jó? – hadarta Asuka, szája felitta a férfi nyakáról patakokban szaladó sós verejtékcseppeket. – Ugye, így jó? – és lökött. Öle harsogva csattant a másik testen. Nem jött válasz. Pár gurgulázó magánhangzó, egy-egy félbeharapott szótag. Seiki képtelen volt gondolkozni. A teste pulzált, remegett, nyilallt és ő maga éppen készült végre megsemmisülni az érzéssel. Felolvadni, szétmállani, darabokra szakadni a vágy korbácsolta szenvedélyben, a mámorban, amit annyira akart. 

Hirtelen már nem volt elég ennyi. Asuka felemelkedett. Miközben ugyanazt az ösztönös ritmust ismételte újra és újra, Seiki fölé hajolt. Nézte a hatalmas pillákat, a rajtuk ülő vízgyöngyöket, a vörösre harapott fodros szájat, a kidagadó ereket. 

- A nevemet – szűrte a fogai között egyre erősebb ütemet hajszolva. Seiki karján az izmok gyötrelmesen feszültek, ahogy a támlát tépve állta a rohamot. Saját kéjében fuldoklott, gyönyöre készült porrá zúzni. – Hallani akarom a nevemet… – Azon a tökéletes hangon, azok közül a tökéletes ajkak közül. De már nem volt rá idő és ő nem bánta, hogy a remegő kérés az utolsó, katartikus másodpercben odaveszett. 

Numata Seiki felállt és mikor a lábai nem voltak hajlandóak megtartani, hangos és elcsigázott kacagással döntötte a vállát a szekrénynek, de csak egy pillanatra. 

- Basszus. – Hangja fátyolosan szólt. - Mondjak valamit? 

Az ágy szélén ülő Asuka homályos tekintettel figyelte, ébenszínű szemei falták a látványt, mohón kóstolva az újdonság semmivel össze nem hasonlítható zamatát. 

- Mondj. 

- Azt hiszem, nem tudok tovább menni. 

Asuka felállt. Karcsú alakja finoman ringott, macskás léptei óvatosak voltak és puhák. Mellé érve fejét a férfi vállára hajtotta, tenyerével a szívdobogását kereste a sima mellkason. Még mindig zakatolt. 

- Mondjam, hogy sajnálom? 

Orra felfelé cirógatott a férfi állán, bekúszva füle, majd a koromfekete tincsek alkotta függöny mögé. A hajába szippantott. 

- Ütős menet volt, az ilyenek miatt nem sajnálkozunk – osztott meg újabb életbölcsességet Seiki. Amikor a fiú belecsókolt a nyakába, puha, nedves ajkai annyira jólestek a bőrének, hogy ő maga is meglepődött saját sóhaján, olyannyira, hogy a fiú arca után nyúlva kiemelte annak fejét a vállgödréből, csak hogy a szemébe nézhessen. Szerette azt a két éjsötét kavicsot, a bennük szikrázó fényjátékot, azokat a mély színeket. Két keze bölcsőjébe fogta Asuka arcát. Odahajolt, de mielőtt szája a másikét érhette volna, egy áhított csók előszobájában várakozva még törleszteni akart. 

- Asuka – suttogta puhán. Lehelete langyos párája végigcirógatta a várakozó fiú sápadt ajkait. - Mert ezzel még tartoztam neked...